|
|
g
Tatiosz: A szeretet emeli trónjára az embert!
Az igaz megértés, nem a világ jelenségeinek megértése, hanem az embernek, s rajta keresztül minden emberinek.
Önmagunk megértése, megvilágosodás. A többiek, megértése bearanyozza megvilágosodott napjainkat.
A megértés feltétele: a szeretet, amellyel másokat a szívünkbe befogadunk. Amikor a megértést elneveztük szeretetnek, trónjára emeltük az embert. Senkivel sem történhet meg olyan dolog, ami nem emberi. Az emberbe sok minden belefér: a nagyság éppúgy, mint a törpeség.
Nem csak nagy dolgokra születtünk, hanem kis dolgokra is. Az élet mindennapokból áll, a nagy dolgok semmiségekből tevődnek össze.
Mindig tudd: a dolgok egyszer történnek meg veled.
A legértékesebb idő a pillanat, amelyben élsz.
"Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között. Miért csillag a barát? És miért barát a csillag? Mert olyan távol van, és mégis bennem él? Mert az enyém és mégis elérhetetlen? Mert az a tér, ahol találkozunk nem emberi, hanem kozmikus? Mert nem kíván tőlem és én se kívánok tőle semmit? Csak azt, hogy legyen, és így, ahogy van; és ő van, és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég?
Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell. De, ha nem is lehet, barátom iránt mindig azt fogom érezni, hogy csillag, a világegyetemnek érthetetlen rám ragyogása."
(Hamvas Béla)
Aki szeretetben él, nem büszke, nem akar másokon uralkodni, nem
halljátok soha, hogy hibáztatna, vagy gúnyolna másokat.
Nem kutat mások szándékai felől, nem hiszi azt, hogy
ő jobban cselekszik, mint mások, és soha nem tartja többre
magát embertársainál.
Aki szeret, az amennyire csak lehet, elkerüli, hogy fájdalmat okozzon. "
( V. Szt. János )
Vincze Erika: Lelkemmel tavaszt várok
Surranó kis árnyak az ablak előtt,
ahogy a napsugár a szemembe tűz.
Tavaszi virág illatát hordja a szél,
szívem kitárom, lelkemmel tavaszt várok,
s ahogy nyíladozó bimbóból virág lesz,
kivirulok én is reménnyel, szerelemmel.
Ó! Jönne már! Hozzon rigófüttyöt,
gyermeki víg kacajt, erdő mélyén bújó
zöldellő cserjés bokrokat, kanyargó
hűs patakban csobbanó kis halat,
virágba boruló égre néző lombokat,
friss selymes fűben ölelkező párokat.
Arcomat fújja majd lágy tavaszi szellő,
mikor bárányfelhők úsznak fent az égen.
Valahol egy-egy esőcsepp hull az ágra,
s megrázza szomjazó levelének bársonyát.
Őzgidák szökellnek a végtelen határban,
s, fürge nyúl rója a virágos tarka mezőt.
Ó jönne már! Erről álmodom új év hajnalán,
mikor odakint hó leple ül a csupasz ágakon.
Mikor szánkó csúszik a szemközti domboldalon,
s hirtelen sirályok rebbennek a fagyott tó vizén.
Néma csend ül most még a kietlen, zord tájra,
de szivem, s lelkem is egyre csak a tavaszt várja.
Tatiosz: Szerényen tündökölni
Senki sem születik készen: légy azzá, amivé legjobb hajlamaid szerint válhatsz. Ki elindult, s még nem érkezett meg, biztatóbb a helyzete a soha el nem indulónál.
Soha nem késő elindulni, soha nem késő szeretni.
Mikor arra vágysz, hogy észrevegyenek, megértsenek és szeressenek, tudd, hogy a többiek is erre vágynak.
Miért szeretnek minket a többiek? Amiért egyáltalán szeretni érdemes: magáért a szeretetért.
Tanulj meg szerényen tündökölni, mert ez az emberi.
Szabó Mónika: Ne akarj kereszteden könnyíteni
Kemény harc, nehéz az ember terhe.
Nem bírom már!- sóhajtod csüggedezve.
De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,
Hogy a keresztre miért volt szükséged.
Vándor roskad le az útszél kövére.
Bot kezében. Bárcsak célhoz érne!
De nem megy tovább! Hogyan érje el,
Ha olyan nehéz terhet cipel?
Amikor elindult, erős volt és boldog.
Azóta annyi minden összeomlott.
Magára maradt. Szép napoknak vége.
Keserves, árva lesz az öröksége.
Szívében ott a kérdés szüntelen:
Miért lett ilyen az út, én Istenem?
Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,
És leperdül az útszéli göröngyre.
Aztán elcsendesedik. Lehet-e
Ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?
Magasra emeli tekintetét.
Ott majd megérti, amit nem ért.
Fogja botját és indul vánszorogva,
Mintha a domboldalon kunyhó volna!
Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.
Elég volt már a vándorlás estig.
Soká eltöpreng még bajon, hiányon,
Míg végre elnyomja az álom.
S magát álmában is vándornak látja
Útban a távol mennyei hazába.
A mennyei város ragyog feléje
Oda igyekszik, siet, hogy elérje.
Kezébe vándorbot, vállán keresztje
Vállára azt maga Isten helyezte.
Siet örömmel. Föl! Eőre! Föl!
A messzi cél, mint csillag tündököl.
Hőség tikkasztja, keresztje teher.
Útközben néha pihennie kell.
Kedves ház kínál pihenést neki,
Súlyos terhét ott leteheti.
S ahogy tovább indulna, mit vesz észre?
Tekintete ráesik egy fűrészre.
" Olyan súlyos keresztet cipel,
Jobb ha belőle lefürészel"
Gondolta magában-de jó, hogy megtettem!
Sokkal könnyebb- sóhajt elégedetten.
Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,
S eléri a ragyogó gyöngykaput.
Ó már csak egy patak választja el!
Jön,- megy a partján, hídra mégse lel.
De hírtelen eszébe jut keresztje.
A túlsó partra az most híd lehetne.
Jajj, nem ér át! Hiába próbálgatja:
Hiányzik a lefürészelt darabja.
Mit tettem?- kiált kétségbeesetten.
Most a cél közelében elvesztem,
Mert keresztemet nehéznek találtam
S ott áll a parton keserű önvádban.
Aztán vándort lát közeledni,
S mert keresztjéből nem hiányzik semmi,
Mint hídon, boldogan indulhat rajta,
Hogy átjusson a túlsópartra.
"Rálépek én is!"- reménykedni kezd:
Az ismeretlen idegen kereszt
Hátha átsegíti. Rálép, de reccsen
Lába alatt. Jajj Istenem, elvesztem!
Uram, segíts! Így sikolt és felébred.
Még a földön van, előtte az élet.
Csak álom volt a kín, a döbbenet.
Megváltó Uram, köszönöm Neked!
Keresztemet Te adtad, ó ne engedd,
Hogy egy darabot is lefürészeljek.
Amilyennek adtad, olyan legyen!
Te vezetsz át a szenvedéseken.
A Te kereszted szerzett üdvösséget,
De mivel az enyémet is kimérted,
Te adj erőt és kegyelmet nekem
Hordozni mindhalálig csöndesen.
Móra Ferenc – A szív
A szív a legfurcsább csavargó,
Vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
De mindig kész van útra kélni,
Ha nyílik rája alkalom.
A szív a legfurcsább csavargó,
A tolvaj-utat kedveli,
Hiába tiltja tilalomfa,
Nem hajt veszélyre, tilalomra,
Még vakmerőbben megy neki.
A szív a legfurcsább csavargó,
Minden lépése új talány:
Onnan szalad, hol rája várnak,
S hívatlanul oson be másnap
Pár ragyogó szem ablakán.
A szív a legfurcsább csavargó,
Ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elűzték egyszer,
Hívhatják vissza bár ezerszer,
Nem látják többet sohase.
A szív a legfurcsább csavargó -
Dölyfös kacajjal elszalad,
Hogy megalázva, elgyötörve
Visszalopóddzék a küszöbre,
Hol csupa dacból megszakad.
Tatiosz: Maradj Ember!
Gyógyító erő a szeretet. Ki teste, ki lelke egészségét köszönheti e csodának, ki teljes emberségét.
Orvosság a szeretet minden gondolat ellen, amely lelkedet megzavarja. Változtasd örömmé mások bánatát, s hitté a reményvesztettséget.
A csend nem csupán a természet hangja, hanem az ember legbelső szükséglete.
A világ körüli utazás is egyetlen lépéssel kezdődik. A tudásnak nem tudás a kezdete. A szeretetnek nincs kezdete, így vége sem lehet. A szeretet örök.
Légy, amivé legszebb hajlamaid által válhatsz – de elsősorban maradj ember.
Tatiosz: Kérdések
Ha tudsz egy szóval úgy fordítani a dolgon, hogy megvilágosodjék a kérdés, akkor mért ködösítesz? Ha tudsz egy mosollyal más arcára mosolyt csalni, akkor mért pártolod a mogorvaságot? Ha tudsz egy kézmozdulattal másokon segíteni, mért tartod karjaidat béna lustaságban? Ha tudsz szeretni, mért várod el, hogy előbb mások szeressenek?
“Te magad vagy az az erő, amely életre hívja a történéseket – a jót, a rosszat egyaránt. Rajtad áll, melyikre tartod magad érdemesnek: helyes gondolkodással a szerencsét idézed meg, vagy gondolkodás nélkül cselekszel, és bajokat zúdítasz az életedre. Rajtad múlik, bearanyozod-e napjaidat vagy feketére fested magad körül a világot.”
(Tatiosz)
Tatiosz: Egymás kedvéért jöttünk a világra
Teremtő gondolatokkal, érző szívvel, igazságszeretettel és emberszeretettel születtünk.
Mégis, mikor utadat járod, találkozhatsz mindezek ellenkezőjével: törpe lélekkel és rideg szívvel is. Tudd, hogy ők is Isten teremtményei, és mivel egymás kedvéért jöttünk a világra, szeresd és tanítsd őket.
www.esthajnal.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!