szeretettel köszöntelek
(PÉTER ERIKA)
Örömtelen
napokon
gyakran kapom
magam mosolyon,
ösztönösen
húzódik,
önként, lazán
fülemig a szám,
akkor is, ha
bús vagyok,
s közérzetem
szalonképtelen.
a mosoly
olcsóbb recept,
mint a gyógyszerek,
nem azért, mert
a mosoly
olyan bájos,
mosolyragályos,
csak azért, mert
a mosoly
kisördöge
bennem él örökre.
Mácsay Judit: Békesség
nem vagyok már féltékeny
sem fiatalra, sem gyermekre,
semmilyen korú emberre,
mert most értettem meg igazán,
hogy itt belül, itt van hazám,
itt belül kell legyen béke,
a sok szép élmény emléke,
mit megéltem, mit láttam,
hol remegve, hol bátran,
a világból mely gyönyörűséges,
az emberről, ha emberséges.
Őrzöm minden ölelés emlékét,
minden barátom fényképét,
minden felém nyújtott kezet,
mert hálás dolog az emlékezet,
mi felidézni képes a napokat,
illatokat, dalokat, hangokat,
azt a sok-sok színes csodát,
melynek csak azok őrzik nyomát,
kik életük javát már megélték,
boldogan őrzik életük emlékét.
Szabad vagyok, mert tehetem,
mert már leéltem az életem,
mert már nem űz a hiúság,
már nem kerget kaland vágy,
mert már oly sok szépet láttam,
mely ellensúlyozza a vágyam,
mit elérni talán sose fogok,
hisz kalandra már öreg vagyok.
Hálával fejezek be minden napot,
mit a teremtő nekem adott.
Visszaemlékezve úgy gondolom,
volt az életben néhány szép napom,
körülvett az úton néhány jó barát,
ittam a szerelmeknek szép szavát,
éltem meg vihart, fagyot, hóesést,
láttam napkeltét, csillagot, mesést,
éreztem gyermekem gyengéd ölelését,
vigyáztam arcának minden rezdülését,
láttam felnőni bátornak, ügyesnek,
boldog, kivel ilyen dolgok megesnek.
Elkísért a természet végig az utamon,
érezhettem minden áldását magamon,
csodálhattam az évszakok múlását,
felfedezhettem mennyek földi mását,
elborított virág, megóvott fa, mosott eső,
bizonyítva, milyen hatalmas erő.
Szerettem élni, és szeretek ma is,
remélem az idő engedi holnap is,
még nézni, még élni, még ölelni,
akiket szeretek, engedi szeretni.
az Úristen mosolygását látom (...) és az
Úr mosolyát látom akkor is, amikor a nap lemegyen.
Az Úr mosolygását látom a holdon is,
s szemének derűs csillogását minden kicsi csillagban.
Az ég kékségében az örökös tisztaság szent törvényét
látom s a tovaszálló gondoskodó szeretetet,
mely éltet bennünket tisztító esőkkel.
A szélben az Ő szent leheletét érzem,
mely naponta tisztára mossa a lelkemet
a szenny kísértéseitől.
/Vass Albert/
Szent Teréz imája:
Hozzon a mai nap belső békét számodra. Bízz az Univerzumban/Istenben annyira, hogy tudd, pontosan ott vagy, ahol lenned kell. Ne felejtsd el a végtelen szeretetet, amely megadatott számodra.
Légy elégedett abban a tudatban, hogy az Univerzum/Isten gyermeke vagy. Legyen ez a tudat teljesen a tiéd, és adja meg lelkednek a dal, a tánc, a hála és a szeretet szabadságát. Ez mindannyinké.
Uram, taníts meg,
hogy szavam ne legyen csupán
zengő érchez,
vagy pengő cimbalomhoz hasonló,
hanem tökéletes szeretetet sugárzó.
Adj hegyeket megmozgató hitet,
de ne hiányozzon belőle a szeretet.
Taníts meg a mindig türelmes
és mindig kedves szeretetre,
amely nem féltékeny,
nem kérkedik, nem önző, nem ingerlékeny
- olyan szeretetre,
amely az igazság öröméről tanúskodik,
s mindig kész megbocsátani,
hinni, remélni és tűrni.
Hogy végül, ha egyszer minden szertefoszlik,
és minden megvilágosodik előttünk,
lehessek bár gyönge,
de állandó visszatükröződése
tökéletes szeretetednek.
Wass Albert: Te és az Isten
Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott?
Nézz meg egy virágot! A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot!
Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben? Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ a tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökeret, de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra. Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág. Kacag. Szinte hallani lehet.
Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt? Mennyi ezer élet nyüzsög benne. Egy egész világ. Minden vízcsepp egy világ. Minden világ egy vízcsepp. Önmagáért való zárt egész. A Te szemedben céltalan, mert nem vagy művész. Művész csak egy van ezen a világon, egyetlenegy, aki alkot. Napról-napra, percről-percre, mindig újat és mindig ugyanazt.
Nincs, mert ez, vagy amaz így történt. Mert romokban fekszik a házad. Mert meghaltak sokan, akiket szerettél. Mert kevés a kenyér. Mert sok a nyomorúság. A világban, mondod, nincsen igazság. És a Te világodat érted alatta. A Te külön világodat, ezt az aszfaltos, vízvezetékes, órabéres és gyárkéményes világot. A nyakkendős, nyúlszőrkalapos, szénhiánnyal küzdő, műhelyszagú és paragrafusok közé zsúfolt világot. És elfelejted, hogy ezt a világot Te csináltad magadnak. Te és a többi emberek, és így egyedül ti vagytok felelősek mindazért, ami benne történik.
Egyáltalában: az Istennek hagyj békét saját világoddal kapcsolatban. Nem várhatod, hogy Ő menjen oda hozzád, ha magad voltál az, aki fölényes emberi elmédre hivatkozva hátat fordítottál Neki. Te kell fölkeressed Őt, ha vissza akarsz Hozzá térni. Könnyen megleled, ha igaz és tiszta benned a szándék. Ha nem sértett hiúságodat és csalódott önzésedet akarod Neki elpanaszolni, hanem egyszerűen csak látni akarod Őt s megnyugodni abban, hogy van.
Megtalálod a fűszálban, amikor éppen nő. A virágban, mikor a szirmait bontja. A pillangóban, ahogy szárnyra kél. Ott dolgozik. És ha elég tisztán és elég egyszerűen állasz meg előtte, levetve minden magadra aggatott bohóc-cicomát, amit társadalompolitikának, tudománynak vagy előítéletnek nevezel: akkor talán reád is néz. Talán még reád is mosolyog.
Mélységesmély, szelíd művész-szemével végigsimogat és azt mondja:
- Bizony látom, rossz bőrben vagy fiam. Ideje volt, hogy visszatérj közénk.
Csokonai Vitéz Mihály
Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.
Nagy kérdés, a melyet ha mélyen vizsgálok,
Még több mélységeknek mélyére találok.
Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt,
S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt.
Érzem nemes voltam, érzem gyengeségem,
S reményem béborul és derül kétségem;
S mikor a mozgó sárt az égig emelem,
Az isteni lángot egy porba nem lelem.
Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,
De a sír partjára húznak ón lábaim;
Az ég s a föld között függök utoljára,
Én angyal meg állat, vagy csak por meg pára. -
S ha nem lészek, csapás volt az élet bennem,
És ha el kell múlnom, mi szükség volt élni?
Egy elveszendőnek miért kell remélni?
Azért? Hogy ezer baj, bú, betegség között,
Mint egy számkivetett és mint egy üldözött,
Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé,
Egy méltóbb országba s még se menjek belé?
Légyek, hogy szenvedjek? És bánjam létemet?
Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?
Így örök semmiség, óhajtlak tégedet,
Vedd vissza méhedbe vexált gyermekedet. -
Boldog, százszor boldog, aki nem született,
Aki nem ízlelte még meg az életet!
De jaj! A ki egyszer van és kezdett lenni,
Örök halál annak semmiségbe menni.
Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám,
S a nem esmért halál karjain aludnám,
De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,
Fellobbant a hozzá vonzódó szeretet. -
Nem-létel! Te pokol még nem érezve is!
Itt állok virágzó éltem szigetjében,
Egy kőszikla tornyán a hab közepében,
Itt nézem partotok kétes messziségét,
Az én lételemnek folyását vagy végét.
Alattam a cháósz bőgő torkolatja,
Az elementumok fogát csattogtatja,
S varázsló bal kezét sárgán nyújtván felém,
"Elveszel!" így ordít, s rémülést önt belém.
De kárpitja alól a kék reménységnek
A testvér csillagok mosolyogva égnek,
Biztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek,
S ha elvész is e test, jobb részemmel élek.
Melyek vigasztalnak s erőmbe nevelnek,
A halhatatlanság kezdeti már ezek,
A miket most bennem gondolok és érezek! -
És te, ki így érzed tulajdon lételed,
Ki önnön erődet vizsgálod, képzeled;
Te, ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat,
Azoknak formáját, számát, nagyságokat;
Ez a megteremtett levegő, víz, föld, ég,
Hanem magad körül építsz új világot,
Majmolván a munkás Mindenhatóságot;
Te, ki által mozgok, növök és dolgozok,
Eszmélek, ítélek, vágyok, gondolkozok,
Örvendek, búsulok, reménylek és félek,
Te csuda valóság, belém szállott lélek!
Te igazgatója e pormakhinának,
Teremtett istene e kis planétának,
Szállj magadba, nézd meg öntermészetedet:
Meríts erőt abból s fejtsd meg életedet.
Ez pedig zene és videó minden mennyiségben.....
http://www.lyricstube.net/
Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: szeretet zsarolni. S ezt legtöbbször nem tudják azok a szegények és szerencsétlenek, akik szeretetre éhesek.
Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret. Csak egyre nem ad módot: hogy könyörgéssel, váddal, támadással vagy esdekléssel mástól szeretetet zsaroljunk. Még gyöngédséget és szenvedélyt is lehet zsarolni; de a szeretet szuverén.
(Márai Sándor)
Miért van az ember szíve rejtve...
Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.
- Miért búsulsz Funo? - A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert. Miért is félt volna tőle, hisz bárhányszor meglátogatta, Halerum mindig kedvesen, minden földi jóval kínálta.
- Elhagytam a szívem. - pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a tóba.
- A szíved? - csodálkozott a vén Halerum.
- Igen - azt! - Hüppögte. - Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére! - könnycseppet törölt ki a szeme sarkaiból. A remete lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott. Kezeit összekulcsolta s a feltündöklő fényáradatban. Funo szeme nagyra kerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is elnézte volna a varázsló kezeit. És mikor azok széttárultak - lám a fiú csodás szíve ragyogott fel benne.
- Megtaláltad! - kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét. - Szeretlek Halerum! Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add ide kérlek! Ezentúl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák, milyen jó vagy!
Funo vidámsága felhőket szétoszlató sugárként villant fel.
- Tudod mit? - töprengett a remete. - Hadd válasszam meg én a helyét.
- Rendben. - egyezett bele Funo. Halerum elmosolyodott és a parányi szívecske, mint egyetlen fénypont felemelkedett a tenyeréből - és a fiú mellkasa felé haladt. Funo leplezetlen boldogsággal, csillogó szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is lesz ott, ám amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett.
- Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek, hogy mennyire szeretlek? - értetlenkedett.
- Figyelj rám Funo. - az öreg megérintette a könnyes arcot és elmosolyodott. - Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz. Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz. Mondd el bátran annak, akit belevésel: Szeretlek! Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert benned él tovább - és ezt már nem veheti el senki sem.
Funo eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is eldobta és vidáman felugrott.
- Köszönöm Halerum! - nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára, majd egy pillangót meglátva utána futott. Halerum pedig csak bámult a távolodó gyermek után és mosolygott - majd egyszer megérti.
Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes mélyben vésődnek fel rá a nevek - újból és újból.
Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.
- Miért búsulsz Funo? - A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert. Miért is félt volna tőle, hisz bárhányszor meglátogatta, Halerum mindig kedvesen, minden földi jóval kínálta.
- Elhagytam a szívem. - pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a tóba.
- A szíved? - csodálkozott a vén Halerum.
- Igen - azt! - Hüppögte. - Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére! - könnycseppet törölt ki a szeme sarkaiból. A remete lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott. Kezeit összekulcsolta s a feltündöklő fényáradatban. Funo szeme nagyra kerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is elnézte volna a varázsló kezeit. És mikor azok széttárultak - lám a fiú csodás szíve ragyogott fel benne.
- Megtaláltad! - kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét. - Szeretlek Halerum! Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add ide kérlek! Ezentúl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák, milyen jó vagy!
Funo vidámsága felhőket szétoszlató sugárként villant fel.
- Tudod mit? - töprengett a remete. - Hadd válasszam meg én a helyét.
- Rendben. - egyezett bele Funo. Halerum elmosolyodott és a parányi szívecske, mint egyetlen fénypont felemelkedett a tenyeréből - és a fiú mellkasa felé haladt. Funo leplezetlen boldogsággal, csillogó szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is lesz ott, ám amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett.
- Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek, hogy mennyire szeretlek? - értetlenkedett.
- Figyelj rám Funo. - az öreg megérintette a könnyes arcot és elmosolyodott. - Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz. Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz. Mondd el bátran annak, akit belevésel: Szeretlek! Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert benned él tovább - és ezt már nem veheti el senki sem.
Funo eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is eldobta és vidáman felugrott.
- Köszönöm Halerum! - nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára, majd egy pillangót meglátva utána futott. Halerum pedig csak bámult a távolodó gyermek után és mosolygott - majd egyszer megérti.
Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes mélyben vésődnek fel rá a nevek - újból és újból.
A ládikó
Egy tanár, minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.
A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben... Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.
Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kellett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.
Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt spirituális nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk! A te ládikódban hány barack van... és mit szándékozol velük tenni?!
Jelenlegi időjárás:
Milyen idő van?www.esthajnal.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!