Tatiosz: Csillagok találkozása
Szeretnéd tudni, hogyan válhat az ember csillaggá?
Püthagorasz erre azt feleli: Ne edd meg a szívet!
Szeretnéd tudni, milyen kapcsolat van az ember és a csillagok között?
Csak az az ember emelkedhet csillagmagasságokig, aki szeret; csak az találkozhat csillagtársával, akit szeretnek. Ha két ember egymásra talál, végtelenné tágul a tér, elmosódnak a tengerek, hegyek, sivatagok körvonalai; öröklétnek tűnik az idő, melynek egyetlen valóságos része: a pillanat. Ugyanazt látják a világból, amit a csillagok a földre tekintve. Lágyabbá válnak a színek, kellemesebbé a hangok, a vasziliko (Görögországban honos nagyon szép és illatos virág; a lélek szimbóluma) illata betölti a mindenséget; fogékonnyá, szárnyalóvá lesz a lélek, megduplázódik a tetterő. Ne edd meg a szíved, hogy a csillagok közé emelkedhess!
Platón a szerelmet az élet végzetes keserűségének nevezi. Azt is mondja: aki szeret, az meghal a maga számára, hogy a másik számára élni tudjon.
Nála a szerelem önkéntes megsemmisülés. Amennyiben belehalunk a szerelembe – itt a viszonzatlan egyoldalú vonzalomra gondolok –, úgy valóban keserű; de ha szeretünk, és viszontszeretnek én ezt így nevezem: csillagok találkozása.
Aki szeret, önként átlép egy másik, a tértől, időtől, világoktól független dimenzióba, hogy ott találkozzék a szeretett lénnyel, aki az ő kedvéért önként átlépett a tértől, időtől, világoktól mentes dimenzióba.
Életet jelent a csillagok találkozása. Lemondás, fájdalom, keserűség nélküli életet – boldog életet: az ember számára elképzelhető legboldogabbat.
Tatiosz: Az ember azt teszi, amire képes
Vajon tudod-e, mi az, amire az ember képes?
- Ugye nem tudod, pedig bizonyára voltál már – hiszen mindenki volt – olyan átkozottul gonosz helyzetben, amikor erődet a kétségbeesésig megfeszítve ezt kívántad: - Bárcsak többet tehetnék valakiért – egy kagylóért, egy fűszálért, egy kutyáért, egy emberért.
Tudom, voltál már olyan helyzetben, amikor „valaki” – mondjuk egy ember – rád emelte tekintetét, és szemei némán kérleltek: „Segíts nekem!” - Te pedig elfordultál, mert féltél magadtól, hogy te volnál az, aki arra hivatott, hogy őt felemelje. De mégis szívből kívántad: bárcsak tehetnél „valamit” érte, vagy még annál is többet. Ezért visszanéztél rá, ő pedig ugyanazt a kifejezést viselte arcán, mint az első pillanatban; a könyörgés megkövesült a tekintetében, ami ilyesfélét jelentett: „Nem tudnál mégis tenni valamit értem?”
Vajon tudnál-e ezek után lelkiismereted szemébe nézni, tovább hurcolva az érdektelenség bűnét szívedben, amely feketére festi az emberi lelket, és amit sok helyütt a világban önzésnek neveznek. Én csak így becézem „idegen hatalom.” Most pedig arra kérlek, válaszolj a kérdésre:
Az ember mindig azt teszi, amire képes?
És te ezt válaszolod: igen.
Ha kevés volt – mondod -, ennyire futotta, a sekély vízbe még senki sem fulladt bele. Ha pedig sok volt – ezt is tőled idézem – a mélybe jutottál, pontosan oda, ahol a felemelkedni vágyót felkaroltad. Az ember törékeny holmi. Érje be hát az eléggel – ezt
De vajon mit jelent a léleknek ez a szó: Elég?
<
www.esthajnal.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!