|
|
Rajki Miklós: Bíztató.
Dirty Dancing
Tatiosz: Az egyetlen érzékelhető pillanat, amikor szeretünk
Az élet és a szeretet csupán egyetlen időt ismer: a jelent.
Az egyetlen érzékelhető idő a pillanat, amelyben élünk, amikor szeretünk.
Amikor együtt tudunk élni jó és rossz tulajdonságainkkal, akkor élünk együtt saját énünkkel.
Mindenkinek van egy árnyék énje. Hatalmadban áll a választás fény és árnyék között. Az árnyék nem azért lakozik benned, hogy elsötétítse a fényességet, hanem, hogy felhívja figyelmedet tökéletlenségeidre. Az erénynek csak egy fajtája van – az erény; a gonoszságnak ellenben számtalan.
Szeretnünk kell mások tévedéseit, hiszen a saját tévedéseinkbe egyenesen szerelmesek vagyunk.
Senki sem tökéletes, tudd ezt magadról is.
Ha saját vétkeidet csupán apró botlásnak tartod, fogadd megértéssel mások hibáit.
A Barátság egy szó, egy gondolat, egy érzés, egy hely a szívedben.
Barátodnak mondod azt az embert, akihez valami kis szállal fűződsz,
viszont a barátságotokat is átfűzi egy erős szakíthatatlan szál, ami
akár örökké és tarthat. S van olyan, amikor ez a szál, egy gyenge kis
cérna, melyet eddig és még ezután is csak az érdek tartott össze. De
én úgy érzem, hogy az a szál, ami az én kis barátomhoz fűz erős, és
szakíthatatlan.
Mert ha én sírok, valahol a szívében ő is együtt zokog velem.
Mert ha Boldog vagyok, akkor ő is az lesz velem.
Mert ha kiöntöm neki a szívemet, végighallgat, nem szól közbe, nem
dörgöli az orrom alá, hogy nem kellett volna, vagy teljesen bolond
vagy, csak hallgat némán, nem próbál segítséget adni, hisz nem kértem
rá, csak a mondanivalóm után, együtt élvezi a csendet velem.
Mert egy barát, akit a legerősebb szálak fűznek hozzád, kiolvassa a
szemedből minden ki nem mondott szavad.
Mert az a barát mindig emlékszik, akár az örök időkig veled arra
hogyan ismeretétek meg egymást.
Mert ő már akkor is a barátom volt, mikor nem ismertem.
Mert a szívem már akkor is tudta, hogy van számára ott egy üres hely.
Egy olyan, amely csak az övé, amit más nem foglalhat el.
Erre az érzésre, mondják a nagy okosok, hogy BARÁTSÁG. Bár ezt
egyetlen szóval sem lehet igazán kifejezni. Még a szeretlek szó sem
bír, olyan erősséggel, mint amilyen erősen az a száll össze tartja azt
a két embert.
A Barátság egy gondolat is, vagy akár ezer másik, mert a barátodra
mindig gondolsz.
Ha szomorú vagy. Ha szerelmes vagy. Ha boldog vagy. Ha álmodsz. És
Bármikor bármilyen helyzetben eszedbe jut az, rá nem kell sose téged
emlékeztetni. Mert akkor is ott van veled, amikor nem látod, amikor
nem érzed közvetlen törődését. Csak csupán, az hogy létezik valahol a
nagyvilágban egy olyan ember, aki megért, és szeret, és bátran
vállalja azt hogy a barátod lehet.
Remélem te is így gondolsz rám, mint egy Igazi Barátra.
Tudod nem csak a szerelemben, lehet várni az igazira. A Barátságban is
van egy ugyan olyan igazi, akit megálmodtál magadnak, akivel leéled az
egész életed önzetlen szeretetben.
Juhász Gyula: Kórus a Naphoz
Ragyogj le ránk áldott derűvel
Fények örök királya, Nap,
A gond és bú felhőit űzd, el
S mutasd meg tündöklőn magad!
Te vagy az élet érlelője,
Az aratás és szüret őre,
Áldás és békesség te vagy,
Ó Nap ragyogj le ránk, s el ne hagyj!
Szent fényed égjen a szívekben,
Hogy mind eltűnjön a sötét
És boldog, büszke győzelemben
Vegyük át Földünk örökét.
Ragyogjon a tudás, művészet
És ünnepünk legyen az élet,
Ó Nap, te fénylő és meleg,
Uralkodjál e Föld felett!
A jó öreg kút csendesen ontja vízét
Így telik minden napja.
Áldott élet ez, fontolgatom:
csak adni, adni minden napon.
Ilyen kúttá kellene lennem.
Csak adni teljes életemben,
Mindig csak adni?
Ez terhet is jelenthet!
Jó kút, nem érzed ezt a terhet?
Bele nézek, tükre reám ragyog,
de hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém, csak tovább adom,
Vidáman, csendben és szabadon.
Hadd éljek ilyen kút-életet,
Osszak áldást és sok-sok szeretetet!
Nem az enyém, KRISZTUSTÓL kapom
Én csak egyszerűen tovább adom!
(ismeretlen szerző verse)
„Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni, és ami
annál is sokszor nehezebb: képes szeretetet elfogadni is. Van, amikor a szeretet
apró kis gesztusaink elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül adni. Amikor
szeretetet adunk, akkor - mint kezdeményezők - az erő pozíciójában érezzük
magunkat, s gyakran nem teszünk mást, mint szolid öntudatossággal nyugtázzuk
lelki nagyságunkat. Akkor viszont, amikor a telítettségnek ebben az emelkedett
állapotában valaki hangtalanul hozzánk simul, és rongyos kis tarisznyájából
szeretetmorzsákkal kínál, meghökkenünk.
Hirtelen kiesünk a nagyság szerepéből, és zavartan szembesülünk az új
helyzettel: nem tündökölhetünk egyedül a szeretet ingyenkonyhájának konyhafőnöki
szerepében.
Most minket is étellel kínálnak.
De hát erre nekünk semmi szükségünk sincsen! - zsörtölődünk a valaki morzsáit
lefitymálva.
Hiszen mi praktikusan, megszervezetten, hatékony nagyüzemi módon osztjuk a
szeretetet a rászorulóknak. S lám, most a sor megakad, a sorban állók
türelmetlenkednek.
De valaki nem tágít. Csak áll, és már-már könyörögve kínálja felénk elfogadásra
apró kis szeretetmorzsáit.
S akkor meg kell látnunk, hogy szeretet nem elsősorban nekünk szól.
Az életben maradáshoz neki van szüksége arra, hogy adjon, mert léte ebben az
elfogadottságban nyeri el értelmét.
Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelen, mint megerősíteni őt élete
értelmében.”
/(Simon András: Szeretetközelben )
Pilhoffer Gyula: Azt álmodtam...
Azt álmodtam, gyermek vagyok,
Nádpálcikán lovagolok.
Gyí te sárga! Gyí te sárga!
Lovagolok Dombóvárra.
Hegyen-völgyön, árkon-bokron
Szép diófás országúton.
Dunamenti kis falucskán,
Gólya kelepelt a tornyán...
Verőfényes, meleg nap volt,
Templomában orgona szólt...
Jött a sok nép ki belőle,
Én megálltam egy-kettőre.
Jobbra-balra nézegettem,
Aztán csendben elléptettem.
Repültem ki, a mezőre,
Szép virágos, pázsit-fűre.
Következtek szántóföldek,
Bólintgató öreg tölgyek.
Majd pipacsos búzatáblák,
Hol már nyitott búzavirág.
Szarkaláb meg pipitér,
Láttam, hogy már gyümölcs is ér'
Margaréta meg kökörcsin,
Gyermekláncfű az út szélin.
Majd víg cimborák jöttek,
Nagy vidáman körülvettek.
Együtt játszadoztunk estig,
El sem engedtek reggelig.
Reggel elkísértek messze,
Haza is érkeztem este.
Otthon elmondtam, hol voltam,
Amiért is jól kikaptam.
Megbékültünk később szépen,
Mikor anyámat megkértem,
Megígértem, nem leszek rossz,
De ez csak pár percig tartott.
Mentem a kis kertbe futva,
Felmásztam az eperfára,
Az ág reccsent, én leestem,
De biz' erre felébredtem.
Álom, álom, édes álom!
Hová tűntél ifjúságom?
Úgy eltűntél, mint a szellő,
Ami többé vissza nem jő...
Azért mondom kis cimborák:
Már ilyen furcsa ez a világ,
Vigadjatok, mulassatok!
És gond nélkül táncoljatok!
A gond csak a felnőtteké,
Csendes mosoly öregeké.
Tiétek? A vidám kacaj!
Zene, ének, lárma és zaj!
Öregeké a gondolkozás,
A múltba visszapillantás...
Emlékezés a gyermekkorra,
Arany-édes ifjúságra!...
Majd, ha ti is öregek lesztek,
Gondolatban visszatértek...
Minden édes gyermekkacaj
Ajkatokra is mosolyt csal...
Ima a gyermekekért/Szabó Lőrinc/
Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.
Tatiosz:
Mennyek és pokol
A mennyben csak gyönyör van, a pokolban csak siralom. De neked mindkettőből kijutott, hisz a földön élsz,
mennyek és pokol között. A sors kettős
játékot űz veled: ne várj tőle csak boldogságot, a másik kezében balszerencsét
tartogat. A földi lét egyszerre menny és
pokol, mégis tudd, hogy sokat ér. Rajtad
múlik, melyiket választod. Nyisd ki
szemed, tárd ki szíved: ami látható és
érezhető, a tied, ha észreveszed.
Abból végy, ami kéznél van, mert
bánat a szívnek távoli dolgok után vágyódni, kövesd e tanácsom. Élj úgy,
hogy jutalmad méltó legyen az emberhez.
Sék Gusztáv: A békesség.
Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott,
s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen,
rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült,
s a kép összegyűrve a szemétre került.
Nem békesség volt a papíron,
hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett,
s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem,
nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,
békésen legelésző birkanyájat.
A papírkosár lassan tele lett,
s közben be is esteledett.
Ám az este sem volt békés,
messziről hallatszott a mennydörgés.
Vihar közeledett, az ég rengett,
a festő az ablaknál töprengett.
Nézte a szélben sodródó leveleket,
a villámokat, mik átjárták az eget.
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,
kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,
Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett,
s ott meglátta, amit egész nap keresett.
A fa egyik vastag benső ágán,
úgy a fának szíve táján,
a viharról szinte mit sem sejtve,
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.
Ez hát az igazi békesség.
"Uram, te megmutattad békességedet!"
- szólt a festő, és nem tévedett.
Csodálatos isteni békesség ez,
mit a viharban alvó madár jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan,
ha szívünkben Isten békessége van.
Ő minden gondot vállára vesz,
s bennünket szabaddá, békéssé tesz.
Az Ő békessége tökéletes,
minden félelemtől mentes.
www.esthajnal.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!